Aru Machi Kado no Monogatari (1962)

Infó:

Eredeti cím ある街角の物語
Angol cím Tale of a Street Corner
Egyéb cím(ek) Story of a Street Corner
Besorolás anime, film
Hossz 1 rész
Év 1962

Ismertető:

TEZUKA Osamu, akit szimplán csak a manga és az anime atyjaként ismerünk, és aki a szigetország animációs filmiparának gépezetét 1963-ban, az Astro Boy c. TV-s sorozatával egy jól irányzott rúgással beindította, nem kizárólag a fiatal közönséget szólította meg munkáiban. Ha pl. a műfaj számára az igazi világhírnevet elhozó Akirát a komoly témájú és művészi igényességű animék mérföldkövének tekintjük, akkor az 1962-es Aru Machi Kado no Monogatarit sem lehet kisebb jelzőkkel illetni. Az Egy utcasarok története szelíd romantikát és sikátori jóhangulatot kever a boldog világra rátelepedő militarizmussal és a szörnyű háború rémképeivel, melynek eredménye egy többszörös értelmezési lehetőséget kínáló, igen komoly háromnegyedóra – garantáltan maradandó hatással.

A művet, melyet a szerző hivatalos honlapja a mester experimentális alkotásai közé sorol, 1962-ben mutatták be Japánban, méghozzá a frissen megalakult Mushi Productions bemutatkozó gáláján. Noha az említett honlapon az Aru Machi Kado no Monogatari rendezőjének személye nincs feltűntetve (Tezuka, mint ötletadó, történetíró és exec. producer/gyártásvezető szerepel) nincs kétség afelől, hogy az Utcasarok… története és vizuális világa a mester saját fantáziájának szüleménye, érzéseinek, élményeinek és emlékképeinek mozgóképes megfogalmazása.

“Azt lehet mondani, hogy Tezuka Osamu, csalódva a nagy stúdiókkal való munkában, megkísérelte vászonra vetni mindazt, amit animációjával ki akart fejezni. Ez a munka bizonyítja, hogy még egy utcai poszternek is lehet átélhető története, mely képes átadni nekünk az animáció varázsát.” – olvasható a honlapon. Érdemes megjegyezni, hogy mivel kifejezetten egy szerzői munkáról van szó, a hagyományos történetmesélés és dialógusok helyett hangulati képekből és szimbólumokból épül fel a cselekmény és a karakterábrázolás sem a megszokott, amúgy szintén Tezukához kapcsolható “japanime” stílusú – azaz nem feltétlenül fogja mindenki tetszését elnyerni.

A történet, ahogy arra a cím is utal, egy utcasarok világába vezeti be a nézőt, és mutat be egy sajátos mikroközösséget egy kislány plüssmackója, egy kisegér, egy molylepke, egy magányos fa, egy pislákoló lámpaoszlop és egy rakás jókedvű poszter szemén keresztül. Az anime “néma”, azaz a képeihez csak (komoly)zenei kíséret társul némi diegetikus hangeffektussal, ám ez a minimalizmus épphogy közelebb viszi a befogadót a beleélhetőséghez. Van itt kérem minden: az ereszre esett játék mackóját szomorúan etető kislány, egy fiatal és a világgal ismerkedő kisegér, egy hegedűs és egy zongorista lány posztersori kapcsolata féltékeny táncoslány-ragasszal, karneválhangulat a legkülönbözőbb falra vetett reklámalakok előadásában, s egy kétségbeesetten pislákoló öreg lámpaoszlop harca egy antiszociális és fényfetisiszta molylepkével, aki a militáns poszter-cenzor újabb falragaszgyilkossága nyomán jut ki a napvilágra. Nem vicc: a két katonai bakancs formájában megjelenő karhatalom a sikátor papírszövetű lakóinál is élet és halál ura, és aki a karneváli hangulatból nem ébred rá a közelgő veszélyre, könnyedén a mocskos utcakövön végezheti. A háború pedig hamarosan a sikátorba is begyűrűzik, és áldozatai közül nem válogat fiatalok és felnőttek, ártatlanok és bűnösök, élőlények és falragaszok között…

A roppant személyes mű karakterei tulajdonképpen nagyon egyszerűen vannak felvázolva, ám bizonyítva a sokszor túlrajzolt és túlmagyarázott animék felesleges információluxusát, könnyen átjönnek, és átélhetővé válnak a szereplők, akik szöveg helyett zenei kísérettel és testbeszéddel kommunikálnak – velünk. Az animáció, lévén 1962-ben készült, viszonylag rövid idő – s persze nagyobb háttérintézmény és költségvetés segítsége nélkül –, puritánnak tűnhet első látásra, ám az hamar kiderül, hogy Tezuka szűrőjén keresztül – és itt valóban használható az experimentális szó – igencsak egyedi és nonkonformista vizuális világot kapunk sok-sok filmszerű hatással és beállítással. Az egyszerű stílus pedig ismételten erősíti a rengeteg képi humort, a komoly témát és drámai cselekmény súlyát, beszippantva a néző fantáziáját és érzelmeit. Az elegendő képzelőerővel megáldott befogadónak így maradandó élményben lesz része, ám a többszöri megnézés mindenképpen javallott, ha az érzés mellett az értelmezés is cél – a fülbemászó zenei motívumok és az agyat megtornáztató képek előbb-utóbb úgyis előcsalják a filmet a tokjából.

Komolyság és komolytalanság, élet és halál, morbid humor és kegyetlen elmúlásérzés egyaránt megfér Tezuka negyven percében, ami, valljuk be, ritkán sikeres egyveleg az animációs iparágban. A bemutatáskor már méltán népszerű alkotó pedig nemhiába varázsolta vászonra elképzelését, művészetét a 17. Mainichi filmfesztivál frissen megalakult – s az 1961-ben elhunyt animátorról elnevezett – Ofuji Noburo-díjával jutalmazták. Maga a díj bevezetése is azt bizonyítja, hogy a hatvanas évek elejének Japánja készen állt az animáció magas művészetre emelésével, a mester pedig mindezt véghez is vitte. A díjat később olyan korszakos jelentőségű alkotók is átvehették, mint OKAMOTO Tadanari, TAKAHATA Isao, MIYAZAKI Hayao vagy KON Satoshi – nem rossz ennek a sornak az élén állni!

Az Aru Machi Kado no Monogatari bemutatása óta eltelt 45 év, azaz közel fél évszázad is Tezukát igazolja: az anime kiváló platformja nemcsak remek, fiataloknak szóló sorozatoknak és moziknak, hanem komoly, többszintű értelmezhetőséggel és szerzőiséggel erősen átitatott munkáknak is. Ezen művek sorában, bár az Egy utcasarok története nem egyedülálló, de az anime története iránt érdeklődők számára megkerülhetetlen alapmű.